Petőfi egy személyes élményét örökítette meg ebben a versben. 1844-ben vándorszínészekkel járta az országot, s útját megszakítva látogatta meg szüleit Dunavecsén.

Az élmény így foglalható össze: hazafelé tartva azon gondolkodik a költő, hogy milyen szavakkal fejezze ki szeretetét és háláját édesanyjának, akit oly régóta hiányolt. Amikor elérkezik a pillanat, mindenről elfelejtkezve, szótlanul borul anyja nyakába. A viszontlátás örömében szóhoz sem tud jutni a költő, a „szavak embere”.

Rendkívül újszerű volt a maga idején a harmadik szakasz gondolata: …állni látszék az idő, Bár a szekér szaladt. A vers hőse — maga a költő — máshogy érzékeli az idő múlását, mint ahogy valójában a percek és órák peregnek. Sürgetné az időt, hogy mielőbb viszontláthassa édesanyját, de úgy érzi, mintha az idő megállt volna. A képzelet és a valóság nem egyformán működik. Ezért hiúsulnak meg tervei az édesanya köszöntéséről — „füstbe mennek” —, ezért felejti el a szép szavakat, amelyeket kigondolt. Ölelése viszont mindennél jobban kifejezi a legfontosabbat: gyermeki szeretetét.